paludáriumokról röviden

Amikor Kínában a Sung-dinasztia idején, (970-1278) az első aranyhalak a kerti tóból egy szobai cserépedénybe kerültek, még senki sem sejtette, hogy néhány évszázad múlva üvegmedencében kiállított utódaikért, Európában a súlyúknak akár hússzorosát is kifizetik színaranyban. Ezzel kezdődött a halak nem étkezési céllal való szaporításának, azaz tudatos háziasításának, az akvarisz- tikának a története. A díszhaltartás akkoriban még csak az arisztokrácia privilégiuma lehetett, az állatok tudományos megfigyelése pedig egy minden vizinövényt és dekorációt nélkülöző, optikailag elég erősen torzító gömbakváriumra korlátozódott. Azokról a bonyolult, ámde kifinomult technikai berendezésekről és biológiai szűrőkről akkor még nem is beszélve, amelyek nélkül nemhogy nem fejlődhetne, de egészen egyszerűen nem is létezhetne a mai modern, igényes akvarisztika.

A XIX. század végére már Amerika is „megfertőződött” és hamarosan megalakultak az első üzleti érdekeltségű társaságok, akvarista klubbok. Innen már lényegében egyenes út vezetett a díszhal- tartás szélesebb körben való elterjedéséhez. Ma már alig akad olyan ember, akinek ne lett volna gyerekkorában valamilyen kisebb-nagyobb akváriuma. Szerencsére az igények és a szolgáltatások színvonalának emelkedésével együtt járt le a gyakorta bealgásodó és nehezen tisztítható gömbakváriumok kora, és kezdetleges, rosszul működő megoldásaikkal eltűntek az idő feneketlen süllyesztőjében. Helyüket mára a nagyméretű, impozáns, szemet-gyönyörködtető üvegmedencék foglalták el, attraktívvá varázsolva a helyiséget, amelyben elhelyezték őket. A paludárium ennek ellenére nem mai találmány, a fejlett akvárium-kúltúrávak rendelkező országokban amilyen például Németország, Olaszország, vagy a skandináv államok, már az 1870-es években megjelent mint a szobai sziklakert és az akvárium házaságából született gyermek, de sok változtatáson kellett átesnie, mire a mai formáját elnyerte. A paludáriumot tehát végül is aqua-floráriumnak nevezhetjük, s mint ilyen, az édesvízi akvarisztikai berendezések speciális technikáit igényli. Fő alkotóelemük a természethű műszikla, amely bár tapintásra és ránézésre a valódi sziklák érzetét kelti, az igazi kövek súlyának alig egyhuszada. További előnye, hogy mielőtt végleges alakját elnyerné, szabadon formázható, szirtek, barlangok vagy teraszok a megrendelő igénye szerint tetszőlegesen kiképezhetők. A víz fölötti nyitott részbe így aztán harmonikusan illeszkednek a szubtrópusi, trópusi nö- vények, melyek a sziklába épített halogén spot-al világíthatóak meg több helyről. Az UV-védelemmel ellátott szilikátüveges halogén izzóknak köszönhetően a víz alatti rész ugyanilyen praktikusan világítható meg, hiszen a vízinövények csak így fejlődhetnek egészségesen. A szirt kiképzésétől és magasságától függően majdnem mindegyik paludárium rendelkezik csobogóval is, ez amelett hogy hangulatos, igen oxigéndús vizet is szállít az akváriumba, és mivel a vízfelszínt állandó mozgásban tartja, a kellemetlen hártyaképződés (cigarettafüst, por, zsír) ellen is hatásos. A párolgást ugyan fokozotabban elősegíti, de a gázfűtéses szobák száraz-, a padlófűtéses helyiségek porosabb levegőjét viszont kellemessé tudja mérsékelni. Ez egyben minden nyitott akváriumra is igaz. A technikai berendezések pedig gyakorlatilag láthatatlanok a megfelelően átgondolt sziklaforma kialakítása esetén, ugyanis a szűrő,a fűtő, sőt a belső vízmozgató is a medence alatti szekrényben foglalhat helyet, ahová a csövek, csapok és a világítástechnikai berendezések vezérlőegységei futnak be. Így aztán bármilyen formájú legyen is a hordszerkezet, gyakorlatilag mindig van mód a helyes szűrőkapacitás elhelyezésére, és a víz megfelelő irányú/mértékű átmozgatására.

Egyediségével, hangulatával nem véletlen tehát, ha a paludáriumok egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek úgy az akvaristák, mint azok esetében, akik csupán a természet egy igazi szeletét, szobájuk egy részébe valódi, élő őserdőt szeretnének.

Sidó Zoltán